2011. július 20.
X. évfolyam 7. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály
Könyvajánló
Mozart
21. zongora verseny
II. tétel
"Elvira Madigan"
Peter Lang zongora
Csehszlovák Rádió Zenekara

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.


József Attila
LEVEGŐT!
l
Hallgatsz
mint rózsa bársonyán
a vércseppé vált harmat
Hallgatsz
mint a benne gyönyörködő holdsugár
és csillagokat faggat
mitől lett véres törtméz-színű arca
Hallgatsz mint kicsinyeivel avarban
lapuló sün bogárra lesve
Hallgatsz
mint a tó fölé lustán kúszó este
Hallgatsz
mint alvó száján lecsurranó nyálcsepp
Hallgatsz
mint ébredő ki ölelő kart keres
Ordíts mint fuldokló
vagy érthetetlen hangon
mint egy néma
Ordíts mint durván elhagyott
ki a fájdalomtól béna
Legyen bár vezeklő szavaktól
ajkad rezzenetlen
Csak törd át a csend falát
törd át végre
egyszer helyettem


Pethes Mária
Hallgatsz...
Ím, rozsdát virágzik a vaslemez;
szemem indák közt révedez,
bujkálnak, furcsán csavarodnak,
utat mutatnak csavargó agyamnak.
Egy titkos, varázsos kert lenne ez?
Á, csak rozsdálló vaslemez…

Nem könnyű felfedni néha a szépet,
mikor körülvesz a szenny, az enyészet…
Kutató szemem sivár bűnökkel szemezne,
ha épp nem egy vaslemezt elemezne.
Végül is oly szép, oly megnyugtató,
mint hegyek alján a tiszta tó.

Gondolataim is tiszták, nem paráznák,
csak figyelem, a savmarta barázdák
ahogy bujkálnak, csavarodnak…
Sötétkék mélyébe elvezetnek
e rég hengerelt vaslemeznek.
Ki tudja, mit hoz még a holnap?
Tán a végromlás művészetét?
A pusztítás mágikus igézetét?

Gondolataimban ezek zakatolnak,
ám kezemből a szerszámok kihullnak;
már nem érdekel, mi volt, mi lesz,
párnámul szolgál e rozsdás vaslemez.
Kajuk Gyula
Eltűnődő lakatos
Kovács Jolánka
Apám, a túloldalról
Ha szögesdrót, tudnod kell, hogy karcol, megsebez erősen; nem térhetsz ki előle mindig, mondta apám.
Hosszú folyamat volt, hosszú és biztonságos, ahogy mélybarna szemeiben égett a lassú tűz. Bármikor belenézhettem, ott volt, és akár az örökmécses: nem pislákolt és nem lobogott. Lángjai csak léteztek, éltek – soha ki nem derült, mi táplálja őket vajon.
- Megjöttél? – kérdezte apám, és szemeiben nevetve perdültek táncra a lángocskák apró kis szikrái. De azonnyomban helyükre parancsolta őket, és elkomolyodva hirtelen előtörő, kétségbeesett sírásomon, gyorsan felnyalábolt, a hideg előszobába vitt, havat hozott be a markában, és alig érintve a befelé görbülő, megkékült ujjacskákat, addig dörzsölgette őket szakszerűen, hogy mire nedvesre sírtam az otthoni kék kockás pamutinge elejét, enyhült a fájás.
                                                                         tovább>>>
Azt vallja a gödény, hogy mindig absztinens volt,
a görény pedig azt, hogy bűze illatár,
az ítéletidő - úgymond - nem volt sosem zord,
s porló homok saját szava szerint a sár.

A sokaság pedig hallgatja ezt a kardalt,
csóválja a fejét és tengődik tovább,
megszokta, hogy azok csapják folyvást a nagy zajt,
kiknek a színe is eleve már fonák.

A "piacgazdaság" azt vallja: -
és közben oly mohó, mint a piaci légy.
De erre végre már mozdul a sokaság is:
koldulni nyitja ki légycsapó tenyerét…

Baranyi Ferenc
SZÍN ÉS FONÁK
Merültem folyóba, mélyvízbe és sárba,                    
közéletünk szélén hazugság mocsárba,                
nem volt kapaszkodóm, s az ördög ráncigált,                
amikor a vérem igazért kiabált,                                 
ám Istenkeserve csak húzott lefelé,                                 
ha becsület citált, rendre magam elé.                    

Nem tudom, hogy miként érzi más a száját,            
aminek széleit gemkapoccsal zárták,                 
hogy törli meg arcát, egy lelki leköpött,                        
kinek szeme, rideg közönybe ütközött,                  
az a sok-sok megcsalt, s ma már reménytelen,                 
tud-e lázadni még, ha más tehetetlen.                   

A törvény rég halott, a szabadság hátán,                  
csak titoktetemek úszkálnak a Dunán,                  
házakban bujkál a rend, mint egy belvilág,                        
hol cselekvés helyett mormolják az imát,                   
s mint birkák bégetnek bárkit uralomra,                    
belefáradva, egy régi hatalomba.

Németh Tibor
Fuldoklás
se előre se hátra
mindig  helyeden
egyetlen út vezet
a békés vég felé
mert kiköp gyomrából a sír is
ha nyugtalan világod égre csap
ha lángra gyúlna háborgó szíved
mit a halál se olt se csillapít

csak ez hiányzott
ez a bölcs:elég
gyerekként vén mindentudó
hiába voltam
(Voltam? Nem tudom)
megöregedve újra játszani
pótolni azt mi bepótolhatatlan
úgysem lehet

most úgy hiszem
hogy előre se hátra
csak a valóság utcáján haladni
s megélni mindig annyit kellene
amennyi van amennyit juttat ez a korcs idő
se előre se vissza

most éppen az eső esik
szép csendesen hull
és az élet múlik


Kamarás Klára
Se előre, se hátra
Már nincsen mit veszítenem,
és ez nékem a szabadság.
Mit árulnak ma, hirdetnek,
az bilincs. Mások akarják.

Nem sírom vissza a múltat,
de újból fáj, perzselődve
kamaszként látom magunkat
hatvanban, hetvenkettőben,

rockerként, fülemen hajjal,
élhetetlenül, s bolond szél,
mint egy forradalmi angyal,
a mítosz itt kavarog még.

Berúgok az ifjúságtól,
kiáltva, ennyi nem elég,
és a mérgemet kihányom.
Szabadság, el ne veszejtsél!

Ódor György
A szabadságról

       Juhász Gyula ünnepén

A tél-alkonyi ég, a felhős világfelelet,
mint szakállas arcod feszül fölém,
szőrhabos fekete lobogó,
mint egy óriás ikon-arc a Zagorszki kolostor barlangíve kapuján,
Rubljov festette óriás Krisztus-arc-ikon
a harmincfokos hidegben.
Ó, hányszor kérdezték tőlem, hányszor barátok, idegenek,
nők, férfiak, fiatalok, öregek:
apja talán, bátyja, testvére, rokona?
Nem, mondtam válaszul, nem, nem, csak egyik csillag-ősöm!
És Babits Mihály azt írta rólad: homok, szélfújta alföldi
homok a versed,
az egyenletes pontsűrűség felhőviszálya csönd,
millimikronnyi kristálygolyócskák ködfelhője szita-rezgés,
alföldi homokpára-zászló
a szél hörgésben, vihar-hörbölésben.
Nem igaz, mondtam, nem igaz, nem, nem!
Hiszen te szenvedéssel és magánnyal viselős
roppant körülmény voltál, mindig viselős férfi,
akiben az asszonyiság testrózsa-felhője, virágoskert,
viola-vadon, liliom-erdő, rózsa-zuhatag, sziklazátony,
ünnepi temető, zöld búzaszentelés, éneklő fekete életrab-vonulás,
színes, lángoló és habzó és halott égitestek összsúlya Kozmosz,
akár a cellákból, kazettákból összerakott barna légyszem.

Juhász Ferenc
A szívre tett kalap
l
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Szinyei Merse Pál
festőművész
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Szinyei Merse Pál: Puszta gólyával.
Tartalom
2. oldal
próza,versek
3. oldal
próza,versek
4. oldal
elfeledettek
5. oldal
klasszikusaink
Bárdos László: Felfüggesztve
Bodó Csiba Gizella:
Szieszta - hőségben
Fogács László: Egy állóhelyen
G. Ferenczy Hanna: Virágoskert
Kaiser László: Magyarok
Ketykó István: Helyváltozások két kisfröccs után
Koosán Ildikó:
Hol keressek bölcsőt?
Kő-Szabó Imre: A vasutas
Lehoczki Károly: Vedd úgy
Lelkes Miklós: Giordano Bruno
Ligeti Éva: Nyári kétség
Mándy Gábor: Utolsó kívánság
Mester Györgyi:
Csiszolatlan gyémánt
Nógrádi Gábor:
Csak annyi csendet
Rózsa András: keresztúton
Sárközi László: Quo vadis?
Váradi József: A munka jó lesz
Végh Sándor:
Befejezetlen kérdés
Vihar Béla: Azték imádság
Zsidov Magdolna:
Rámtalált történet
Bányai Tamás: A nyertes
Bittner János: Zsánerkép
Csiki András: éhesen
Debreczenyi György:
akit a halott almafák
Fetykó Judit: A város arcai
Kaskötő István: ...mert én egy gondolkodó gyerek voltam!
Költő Nagy Imre:
Fekete kalászok tallaján
Mészáros Márta:
Áldott szerelem
Péter Erika: Feltámadás előtt
T. Ágoston László:
Tíz igaz ember

Komjáthy Győző
versek
Móra Ferenc
elbeszélések, versek